Cesare Lombroso, született Ezechia Marco Lombroso (Verona, 1835. november 6.– Torino, 1909. október 19.) az olasz kriminológia alapítója.
Iskoláit Padovában, Bécsben, Párizsban végezte. Tanult irodalmat, nyelvészetet, régészetet, majd megváltoztatta terveit, és orvosnak készült.
1859-ben katonaorvos lett, így részt vett a bűnözők elleni harcokban. Ekkor kezdett el igazán érdeklődni a bűnözést kiváltó okok iránt, és itt merült fel benne, hogy a fizikai adottságoknak köze lehet a bűnözői életmódhoz.
1866-ban Paviában, majd 1871-ben Pesaróban volt az elmegyógyintézet vezetője. Egy évvel később, 1872-ben, amikor egy calabriai bandita holttestét boncolta, és a holttest koponyáján egy rendellenességet vett észre, egy homorulatot – ami szerinte nem található meg az egészséges emberek fején –, akkor döbbent rá elméletének lényegére: „… megvilágosodott a bűnözőtermészetének kérdése – a bűnöző olyan atavisztikus lény, amelyben ismét testet ölt a primitív ember és az alsóbbrendű állat.”
1878-ban professzora lett a törvényszéki orvostanszéknek Torinóban.
1896-ban pszichiátria professzor.
1906-ban büntető antropológus.
1909-ben Torinóban halt meg.
Az olasz elmeorvos, a múlt század második felében felállított elméletéről vált híressé, amely szerint velünk született testi-lelki tulajdonságaink predesztinálnak bennünket, bűnözőkké válunk-e vagy sem. Lángész és őrültség című könyvében a zsenialitás és az elmeháborodott tulajdonságainak, sajátosságainak összevetése, rokonítása szolgál új elméletének alapjául. A kötet afféle népszerű formában megírt tudományos műnek tekinthető, mondandóját a szerző telis-tele tűzdeli példákkal, többnyire saját orvosi gyakorlatából merítve anyagát. A kötetben külön fejezetben szerepelnek a „lelki beteg nagy szellemek”, közöttük Shopenhauer és Tasso mellett Bolyai Farkas és Széchenyi István. A közkeletű hiedelemre, hogy a lángész és az őrültség nincs is olyan messzire egymástól, még a modern tudományok eredményeinek tükrében is választ vár az olvasó.
